"Aki jót tesz a templom bejáratáig jut,




aki szeret, bejut a szentélybe is."



Szeretettel köszöntelek!




Ami életképtelen a lelked kertjében:
Káoszelméletekről mindnyájan hallottunk, s arról a megközelítésről is, amit leginkább matematikai alapokra helyeznek, de vajon mi a valóság? A lehetséges választ megpróbálom az elemi két fő polustól indulva megközelíteni: a jó, és a gonosz oldaláról. A jó, a szeretet oldaláról sosem tapasztalhatunk káoszt, a másik oldalról annál inkább. Felmerülhet a kérdés, hogy aki hisz Istenben, mégis hogyan adhatja fejét bűnözésre, terrorcselekményekben való közreműködésre, háború, válság kirobbantására?


Csak a válasz egyszerű: Megkockáztatom, hogy az emberiség nagyon kevés dologban képes megingathatatlanul egyként érezni, gondolkodni, cselekedni. Nem az a legfőbb baj, hogy valamihez ad "valamit", "átfest"...", vagy a meglévőből elvesz, persze, hogy jusson, maradjon is..., mint ahogy egy csillagfényes éj szépségét önnön emlékeivel, vágyaival, érzelemvilágával gazdagíthatja...
A legfőbb baj, hogy élhetetlen vágyaival, gondolataival, cselekedeteivel mindazt megszentségteleníti, ami e "véges életben" a lehetséges jövőt jelenti. Ez a fajta önzésorientált, akaratmotivált életfilozófia, életstílus mindenhol jelen van. Jelen van a hétköz-ünnepnapokban, mint ahogy mindenben, amit emberi kéz érintett.


A lelked kertjében bátran festhetsz az éji égboltra is csillagokat, csillagvirágokat, akár át is festheted olyan színűre, ahogy talán már megálmodtad ...


A "festéshez" nekiláthatsz Észak, Kelet, vagy Nyugat felől is, mert a szeretetlenségnek, és minden más öntörvényű törekvésnek köze nincs az "égtájakhoz", csakis az emberi számításhoz, tudatlansághoz, de leginkább a tudatos gonoszsághoz!


Az Úr az ecsetet a te kezedbe is adta. Gazdálkodj a festékkel jóravaló beosztó "gazda"ként, az ecsettel pedig szíved öröme, lelkiismereted tisztasága, lelked békéje "szerint" fess. 

"Ha jól megfigyeled, az egész világ egy óriási kert ..."


Egy olyan világban, mely szinte fel sem tűnik, hogy első otthonunk, jelen esetben a Föld..., - (a második talán az, ahol éppen helyhez kötötten élünk) -, tőlünk közel, s távol földrészek, kultúrák, természet, s állatvilág megállíthatatlanul alakul, változik..., de az Ősi Misztikus időtlen idők óta láthatatlanul, csendesen fonja körbe külső-belső világunk, oly hatalmas, halhatatlan erőként, mint ahogy a levegő is áramlik ...



Az ősi legendák nem csak izgalmas mesék, elbeszélő történetek, hanem sokkal több, mert a végtelen bölcsesség, tudás szekerén olyasmit visznek magukkal, mely még a levegő áramlásánál is fontosabb. Az isteni terv- gondviselés halhatatlanságát, melyben mi emberek is "csipetnyi" részecskék vagyunk. Ősi időkben az univerzum minden Létezője tudatában volt a becses "titoknak", mely szerint az?Élet Kertjének Virágaiban rejlik a teremtés lényege, él az örök halhatatlanság. Ez az élethez nélkülözhetetlen ősi titok tudása, és napjaink sötét káosz-világában történő felismerése életünk belső szentélyének virágaira ,s a végtelen fizikai "valóságaira" is megkérdőjelezhetetlenül igaz.
Az atlantiszi időkben e természetes
"légzés"-tudás, a prána?*, felvétele még rendelkezésre állt, de nagyon régóta már ez a tudás sem elérhető számunkra. E "drasztikus" változást betudhatjuk sorscsapásnak, de még inkább isteni gondviselésnek. Mert a lényege bizonyára csak abban gyökeredzik, hogy az emberiség ne tudjon mindent tönkretenni maga körül, s romboló tevékenységével sem önmagának se másoknak ne tudjon "ártani". Ezek egyfajta "korlátok". Elképzelései mindenkinek vannak, ezért a "lehetséges" okokat önmagunkban kell keresnünk, illetve azon tényezőkben, melyek az anyagi világban, bár modernizációnak, globális fejlődést produkáló változásoknak nevezik, mégis hatalmas, és megállíthatatlanul "lefelé" ívelő bukást mértek az emberiségre.



Lényegében, ahogyan gondolták, a felfelé ívelő "tudás" nem rózsaszín hajnalokat hozott, hanem egyre sötétebb éjszakákat. Mert az emberiség akaratlagos vágyaival a tudatos "tudatfejlődés" ösvényéről önszántából tért le. Az ősi spirituális műveltség nem hogy leáldozóban volt, és van, hanem fényét szó szerint értelmezve kioltotta az emberi vágyak zabolátlansága, a telhetetlenség.

Itt Kertünk "főkapujánál, nyitó oldalánál" jobb felől A "Lelked kertje kép" talán arról is mesél ..., milyen érzés lehet a végtelen szeretetben, a halhatatlanság "ölén", a halhatatlanság szférájában létezni...



* szanszkrit - jelentése: életerő-energia


A lélek
"Rétek, hegyek, erdők, sodornak a felhők. Fenyők rejtekében sziklás meredélyen templomocska áll. Amikor betérek kigyúlnak a fények."

"Valami fény sugárzott belőle. És egyszerre mindennek a színe megváltozott. A világ kitágult. Reggel örültem, hogy új napra ébredek. És nem volt határa semminek. Az emberek a világon, jó és szép volt valamennyi. És nem féltem többé semmitől." John Steinbeck

"- Milyen színű a szomorúság? - kérdezte a csillag a cseresznyefát, és megbotlott egy felhőfoszlányban, amely gyorsan tovább szaladt. - Hallod? Azt kérdeztem, milyen színű a szomorúság?

- Mint a tenger, amikor magához öleli a napot. Haragosan kék.

- Az álmoknak is van színe?

- Az álmoknak? Azok alkonyszínűek.- Milyen színű az öröm? - Fényes, kis barátom.

- És a magány?- A magány az ibolya színét viseli.

- Mennyire szépek ezek a színek! Küldök majd neked egy szivárványt, hogy magadra teríthesd, ha fázol.

A csillag behunyta a szemét, és a végtelennek támaszkodott. Egy ideig így maradt, hogy kipihenje magát.

- És a szeretet? Elfelejtettem megkérdezni, milyen színű a szeretet?

- Pont olyan, mint az Isten szeme - válaszolt a fa.

- Na és a szerelem?- A szerelem színe a telihold. - Vagy úgy. A szerelem színe megegyezik a holdéval! - mondta a csillag. Majd messze az űrbe bámult. És könnyezett..." Alkyoni Papadaki

„Az emberi szellem hasonlatos a lótuszvirághoz. Mint ahogy a lótusz a tavak és mocsarak iszapos fenekéről tör fel a víz felszínére, úgy sarjad ki az emberi szellem is az anyagi világ sötétjéből és úgy emelkedik föl a fény felé.

És miként a lótusz a vizek felszínén szétterjeszti leveleit, majd pedig a napfény hatására kibontakoztatja szépséges virágát, úgy bontakozik ki a szellemi mivoltát felismerő emberi lélek is a magasabb világok fényénél a magasabb rendű erők hatására.

De ehhez az szükséges, hogy - mint a lótusz - boldogan kitárjuk lelkünket a szellem napsugara előtt és hagyjuk, hogy a magasabb világokból szüntelenül leáradó fények érleljék bensőnket, miként a Nap sugarai a lótuszvirág szívét.

Mikor tehát úgy érezzük, hogy lábunk elmerül a föld sarában, emeljük fel lótusz-szellemünket a legmagasabbhoz, ami számunkra létezik. Lelkünk már-már összecsukódó szirmai újra erőt, színt és szépséget nyernek majd tőle.”  Reményik Sándor - A lótusz